Székely kalendárium 2011-re
| Írta: Balázs Árpád | |
| 2010. december 28. kedd | |
Berecz Edgár – Kovács Jenő szerkesztőpáros harmadik alkalommal jelentette meg magánkiadásban az egykor népszerű hagyományos régi kalendáriumot, amely nélkülözhetetlen tartozéka volt régen a székely ember könyvespolcának. Az első két kiadásnak példányai hamar gazdára találtak, az újracsomagolt Székely kalendáriumban nem csupán a gazda, de a gazdasszony is talál magának hasznos, érdekes, vagy egyszerűen szórakoztató olvasnivalót. Kovács Jenő szerkesztőt a háttérmunkáról kérdeztük. - Mikor született meg az elképzelés, hogy régi kalendáriumok mintájára valami hasonlót adjatok ki, felfrissítve aktuális anyagokkal, új köntösbe öltöztetve? - Valamikor egymást érték a kalendáriumok, évkönyvek, lassan szépen ezek kimaradoztak az életünkből. Volt nekem egy régi magyar világbeli kalendáriumom, azt sokszor átforgattam, tele volt sok hasznos tanáccsal, jó gondolatokkal, így fogalmazódott meg bennem, bennünk, hogy valami hasonlót kellene csinálni. Azoknak az embereknek helyén volt az eszük, ezért kötelességünknek tartjuk a sok korabeli bölcsességét átmenteni a mának. A könyvgyártás nem szakmánk, eleinte nehezen indult, de amikor a közlésre váró anyagok megszaporodtak, úgy ment minden, mint a karikacsapás. A régi magyar, székelygazda kalendáriumok nyomába és hangulatába akartunk lépni, nem kifelejtve belőle a mai helyzettel kapcsolatos álláspontunkat sem. - Könnyű volt az anyaggyűjtés? - Igen, az ember, ha tudja, mit akar, akkor semmi sem nehéz. Mi pedig tudtuk. Olyan sok anyag gyűlt össze, hogy egy adott pillanatban át kellett rostálni az egészet. A kétszázhúsz oldal egy kicsit szorított, ez volt a keret. Volt egy kis tapasztalatunk, hiszen ez már a harmadik kiadás. A Székely kalendárium ne csak a címében legyen székely, hanem teljes tartalmában. Olyan témáknak is helyet adtunk, amit máshol az öncenzúra kikerül. - Kit, kiket akartok megcélozni a kiadvánnyal? - Elsősorban a székelyföldi embereknek szerkesztettük, de az erdélyi becsületes magyar ember is talál benne magának való hasznos olvasmányt. Böjte Csaba gondolatával ajánljuk a kalendáriumot, nemcsak azért, mert ő mondta, hanem azért, mert minden szava igaz. Ne nyavalyogjunk, hanem Istenben bízva mindenki tegye a dolgát, és akkor jutunk valamire. Ha hiszünk valamiben, azt el tudjuk érni, de aki nem hisz semmiben, az élőhalott a számunkra. Úgy döntöttünk, ha nem lesz veszteséges idén a kiadványunk, akkor jövőben is lesz folytatása. Mi nem nyavalygunk! |
Berecz Edgár világjáró gasztronómus
Tudják, hol van Mádzsárisztán
(Lokodi Imre)
Lényére a neve egy kicsit rálicitál, Berecz Edgár nevét a Székelyföldön nem úgy mondják ki, mint teszem azt, a Kovács Pistáét vagy a Kis, esetleg a Nagy Jóskáét. Ilyen névjegykártyát Kibéden minden száz évben csak egyszer osztogatnak. Olyan, mint egy különleges íz, aminek egzotikuma van, amit csak módjával kóstolgat a kíváncsiság. A dolog pedig fordítva áll, õ az ízek mestere, kóstolt és falt kutyát, kígyót, békát, igaz, kumiszt nem ivott még. Egyszer majd abból is kotyvaszt valami ehetõt, ha majd jurtában piszkálja a tûzhely parazsát. Amikor a jurtában lesz elegáns fõszakács Mongólia valamelyik fertályán. Márpedig ott lesz hamarost, elhisszük neki, csak azon akadok fenn, miként fogják értékelni a lóvakaró derék tatár atyafiak Berecz Európából vitt elegáns mozdulatát, ahogy most – elnézem – a poharamba bort tölt. Mert biztosan kiülnek a sztyeppére egy kicsit szövegelni, meghányják-vetik, mi lelte a rokon magyar népet úgy ezer s még jó egynéhány év alatt, amióta Ázsiából kilovagolt bölcsen és délcegen. Mert Batu kán óta sok víz lefolyt a Küküllõn, s Juliánuszok csak ritkán járnak arratájt. Berecz – köszönjük, megvagyunk – elmeséli nekik. Japánban is úgy tett.
Õ az, aki a Kawaguchiko taváról bámulta a Fudzsi szant, a japánok szent hegyét, s percig sem felejtette, hogy Erdélyben tartották víz alá református hit szerint. Szóval Berecz, a gasztronómiai szakíró, a szaktanácsadó, patinás nyugati vendéglõk inasa, szakácsa, séfje, Japán kiváló ismerõje, legalább tizenhárom nyelv gyakorlója, s tán egy kicsit bodhiszattva, bár ezt csak én sejtem. Egy különleges emberbe egy kicsi adag bodhiszattvának is bele kell férnie, mert Kõrösi Csoma elõször is székely volt, csak aztán szentült meg. Nagy az egykori székelyünk kultusza. Berecz szembement Csomával Oszakában, szobrára az van írva, hogy Kõrösi Csoma Sándor a nyugati világ bodhiszattvája.
Tisztelik nagyon.
* * *
Elõször is az út. A Berecz családnak van egy világjáró barátja, a földi, a kibédi Cserei Gábor hajóskapitány. Edgáréknak ajándékba evõpálcikát, képeslapot és legyezõt hoz Japánból. Ezek az apróságok a nyolcvanas években kuriózumoknak számítanak a világtól elzárt országban. Akkor még ki gondolta volna, a pálcikákkal is lehet kezdeni valamit. Az alig cseperedõ fiú számára a legizgalmasabb kép: Cserei kapitány egy japán hölgy társaságában. Szép, csudaszép a hölgy.
Amikor Romániában mindenkinek mindenbõl elege lett, és a jónépen a teljes rezignáció uralkodott el, Berecz Edgár elkezd nyelvet tanulni – egy japán ételeket taglaló kézikönyvbõl. 1996-ban felszáll egy holland légitársaság gépére, az elröpíti õt az oszakai reptérre. Az útlevél- és kézipoggyász-vizsgálat után megy Berecz után a bõröndje, amely arról ismerszik meg, hogy egy nagy székely szõttes, piros kockás abrosz kilóg belõle. A röptéren várt rá a barátja, vitte autóval Edgárt Nagojába. Éppen dühöngött a tájfun, esett az esõ és nagyon párás volt a levegõ. Emberünk mindjárt hasznosnak találta, hogy az ország népének különleges szokásához igazodjon. Vásárolt magának nappali és éjjeli kimonót, lerúgta az amerikai bakancsot, lett gyékénybõl és fából papucsa. Elvégre neki kellett szaladni a csodáknak.
* * *
Mint említettük fennebb, Berecz tizenhárom nyelven folyékonyan társalog. Egy a rossz benne – szúrja be az Erdélyi Riportnak –, hogy Japánban is kicsit akcentussal beszél, és mindenféle tájszólása van, de azon is túl lesz, ha a szuahéli nyelvet lassan-lassan kipipálja.
A szigetországban létfontosságú dolog a telefon, aranyos dolog, ahogy a bennszülöttek moshi-moshit mondanak a kagylóba. A japánoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a nagy rohanásban mindig elfelejtenek valamit. Berecz barátunknak jól jött a nép feledékenysége, hiszen mindennap talált egy telefonkártyát a fülkében, egy idõ után már rutinszerûvé vált a kártyaszüret. Egyszer Berecz is a fülkében felejtette noteszét, de még aznap este visszatérve megtalálta. Úgy látszik, utána kevés európai járt a környéken… Az elsõ kellemetlen élmény a földrengés, hõsünk annyira megijedt, hogy éjjel kiszaladt az utcára. Aztán magára pillantott, és röstelkedve állapította meg, hogy egy szál alsóban ténfereg egy európai… Megértõ mosollyal nyugtázták riadalmát. Aki Japánban tudja róla, hogy magyar, annyit tud róla, hogy rokon a sápadtarcú európai.
* * *
– Határozottan állítom a japán, a török, a mongol néppel való rokonságot. Mese a finnugor elmélet. A türkök, a kazahok, az üzbégek, a tadzsikok, ujgurok mind-mind szobrot emelnek anyagból és szavakból Átilla királynak, mind tartják velünk a rokonságot. Tudják, hol van Mádzsárisztán. Nekem most az a vesszõparipám, hogy mindent törökül olvasok – mondja az utazó. Késõbb azzal folytatja:
– Rövidesen megyek Mongóliába és Kazahsztánba, meglehet, Baskíria is útba esik. Célom az ott élõ közösségek gasztronómiai kultúrájának a felkutatása. Nekik is, akárcsak más jurtás népeknek, bográcsételeik vannak, hasonlatosak a mi pörköltjeinkhez. De nemcsak az ízben, hanem a faragásban, a pulóverek kötött mintájában is keresem a hasonlóságokat. A japán krizantémot például megtalálom a mi székely kapuinkon is.
Közbevetem: – Edgár, azért mi kutyát nem eszünk…
– Azt tartom, csak úgy alkothatunk valamirõl világos képet magunknak, ha azt kipróbáljuk – így õ.
Én nem tudom, hogy van, de Berecz sajátosan igazolja a japán–magyar rokonságot. Bizonyos esetekben – ezt látja Edgár – a kisgyerekek hátán, fenekén vagy derekán kiütközik a fekete folt, ez a kínaiaknak és a japánoknak is megvan. Aztán egy idõ után eltûnik, csak a távoli múlt köde… Hõsünk azt is állítja, hogy nagyapjától, akitõl vért szivatytyúztak egy német klinikán, megkérdezték az orvosok: netán van valami távol-keleti vérvonala? Nem vagyunk kínaiak, mondták meglepõdve Bereczék.
* * *
Mi mindent meg kellett tudnom még Edgártól. Például azt, hogy milyen a japán szexüzlet. Azt mondja, külvárosi bolyongásai során egyszer ráakadt egy boltra. Bent egy kicsípett öregasszony fogadta erdélyi emberünket, olyan szívélyesen, hogy Edgár azt hitte, mese nincs, álcázott kuplerájba tévedt. A madámon is látszott, hogy egykor õ is az éjszaka törzsutasa volt. Edgár látott egy egész vibrátor-arzenált, üveg alatt, tartókban, úgy nézett ki az egész, mint egy prosperáló fegyverkereskedés. Volt ott mindenféle kaliberû játékszer, székely barátunk a legérdekesebbnek azt találta, hogy a japánok a kis, mini-mütyüröket részesítik elõnyben. A nagy, 20 cm-es, banán vagy torpedó alakú vibrátorokkal inkább fájós vállaikat masszírozzák – teszi hozzá magyarázólag. * * *
Berecz hazajött, hogy elmehessen megint. Az elmenés az õ tudománya. Fõzött már Svájcban is azóta, és németországi luxuskonyhán, volt ceremóniamester egy fényûzõ francia vendéglõben. Tizenegy gasztronómiai kötete kiadva, tíz kötet kézirata kiadatlan hasonló témában, s dolgozik kereken negyven kéziraton. Írt többek között nemzetközi sajtszótárt, azt mondja, alapkönyv. Nem is vitatjuk. Információ tizenegy ország legalább négyszáz sajtjáról, ajánlva minden sajtpincérnek. Majd még megtudunk tõle egyet s mást a kumiszról is, megokosodunk a kancafejés tudományában is. Jó utakat, Berecz Edgár!
Japán erdélyi szemmel
(Cseke Gábor, világutazó, gasztronómiai szakíró)
Japáni útiélményeit a szerzõ 2005-ben egy Székelyudvarhelyen megjelent magánkiadásban publikálta, összegyûjtve benne a Népújság, a Heti Hirdetõ, az Udvarhelyi Hiradó és a Kedd hasábjain közölt korábbi beszámolóit. A tény és élménygazdag, terjedelmes anyagból válogattuk ki a legtartalmasabb, legjellemzõbb részeket, illetve illusztrációkat, belõlük, illetve a szerzõrõl a sajtóban közölt két portréból (Lokodi Imre és Oláh István tollából) állt össze népszerû könyvsorozatunk 7. kötete, amelynek alcimezése részben a szerkesztõ munkája. Mint az útibeszámoló egyik avatott és elkötelezett olvasója, aki nagyra tartja a szerzõ megfigyelõkészségét és elõadói stilusát, sokoldalú érdeklõdését, egészséges kalandvágyát, szivbõl ajánlom e könyvet mindazoknak, akik nemcsak egyszerûen utazni szeretnek, hanem megérteni azt az emberszabású világot, amelynek mindannyian egyenrangú lakói vagyunk.
Berecz Edgár új kötete: Pincérviccek
(Katona Zoltán, Udvarhelyi Hiradó)
Pincérviccek cimmel nemrég új könyvet jelentetett meg a gasztronómiai szakiróként ismert Berecz Edgár. A kötetet Molnár Adalbert, alias Bobo karikatúrái teszik még élvezetesebbé - kellemes szórakoztató olvasmány egy esõs délutánra, olyan alkalmakra, amikor az embert elhagyja a jókedve.
A szerzõ több száz olyan viccet gyujtött össze mostani, kétszázoldalas kötetébe, amelyek a vendéglátással, pincérkedéssel kapcsolatosak. Ugyanakkor nemcsak viccek, hanem érdekes kis anekdoták, történetek is vannak a lapokon, amelyeket Berecz többéves japáni tartózkodása alatt) pincér és étteremmenedzser volt a Felkelõ Nap Országában) gyûjtött össsze.
Molnár Adalbert (két éve huzamosabb ideig lapunk karikaturistája is volt) a tõle megszokott stílusban egésziti ki és színesiti Berecz által összegyûjtött vicceket, mintegy száz alkotása csal mosolyt az olvasó ajkára. A könyv magánszemélyek és cégek támogatásával jelent meg. A szerzõnek elõkészületben van egy újabb munkája, ami a közeljövoben Vendéglátók Kézikönyve cimmel fog megjelenni.
Berecz Edgárt
szűkebb pátriánkban mint gasztronómiai szakírót, vendéglátós szaktanácsadót, világjárót és nyelvészt ismerik az emberek, akire néha irigységgel vegyes tisztelettel néznek, mint ahogyan azokra, akiknek vannak álmai és meg is tudják azokat valósítani. Egy mondás szerint az az igazán szegény ember, akinek nincsenek álmai. Ezek szerint Berecz Edgár valóságos milliárdos, hiszen eddig több mint 20 országban fordult meg és folyékonyan beszél magyarul, románul, németül, angolul, olaszul, spanyolul, franciául, japánul, oroszul, törökül,
ezenkívül érti az arab, a swahili, a portugál, a kínai és a szerb nyelvet.
Hogy miként sikerült ez neki? Kemény áldozatos munkával, kitartással, sok lemondással és egy életre szóló elhivatottsággal, hogy igazi iró, utazó, gasztronómus és nyelvész lehessen egyszemélyben.
Berecz Edgár a világjárás mellett több évig dolgozott a vendéglátóiparban és az olasz, német, francia, japán és kínai konyhák szakértõjeként jelenleg Székelyudvarhelyen él és tevékenykedik. Tudásával, külföldön szerzett tapasztalataival a hazai vendéglátóipart és a vendégközönséget kívánja szolgálni, ezenkívül a konyhaművészet iránt érdeklõdõket is szívesen segíti tanáccsal, útmutatással, hogy a már meglévõ kulináris ismereteiket gazdagitsák és eredményesebben mozoghassanak a gasztronómia világában. Amikor nem utazik, minden idejét útikalandjainak leírásának szenteli, több kevesebb sikerrel, mivel mecénások híjján mûvei megjelentetéséhez szükséges összeget kénytelen maga elõteremteni vagy barátaitól összekunyerálni. Pénzhiány miatt aztán némely munkája igen szerény kiadásban jelent meg, ennek ellenére a szerzõ töretlen életkedvvel, egy jobb és szebb jövõ reményében dolgozik kéziratain, hogy minél hamarabb megoszthassa ismereteit a nagyközönséggel.
Székely Gazda-kalendárium
(2010. január 28.)
Míg a magyarországi fiatal gazdák külhoni tapasztalatgyűjtéssel ütik el a rövidke téli napokat, addig a székelyföldi gazdatársak, más teendőik mellett, a számukra íródott kalendárium lapozgatásával töltik az időt.
A Székelyudvarhelyen megjelent úgynevezett ”okos könyv” formáját tekintve a régi kalendáriumokat idézi, de praktikus tanácsaival a mai kor gazdáját és gazdasszonyát segíti.
„Ha újesztendő napján a tyúkoknak egy kádról leesett abroncsba adnak enni, az új évben egy helyre hordják tojásaikat, és mind sokat tojnak.” „Ha a Hargita ködbe burkolózik, pipál, akkor eső lesz.”
Többek közt ilyen, és ehhez hasonló népi bölcsességeket, hiedelmeket, szórakoztató olvasmányokat is talál a nemrégiben megjelent, 2010-es Székely Gazda-kalendáriumban az olvasó. Mint mondják a szerkesztők, kevesen tudják, hogy az első, magyar nyelvű, hasonló kalendáriumot egy székely ember szerkesztette, a Nyikó-menti származású Benczédi Székely István 1538-ban.
- Akkoriban úgy tartották az emberek, hogy két könyvnek kell lennie egy falusi ember polcán, a Bibliának, és a kalendáriumnak – magyarázza Kovács Jenő, a Székely Gazda-kalendárium szerkesztője. - Ha ezek a polcodon voltak, akkor bután már nem haltál meg. A taplófejű ember szokta mondani annak idején, amikor elfelejtett, „kifittyent” az agyából valami, hogy „hát, az én fejem nem kalendárium!”
A Székely Gazda-kalendáriumban nem csupán a gazda, de a gazdasszony is talál magának hasznos, érdekes, vagy egyszerűen csupán szórakoztató olvasnivalót. A földműveléssel, állattartással, népi hagyományokkal, időjárással kapcsolatos hasznos tudnivalók mellett receptek, tanácsok, mesék, anekdoták is helyet kaptak a kalendáriumban.
Berecz Edgár, a kalendárium másik szerkesztője szerint az általuk összeállított kalendárium a régi, 1930-as, 1940-es évek Kincses Kalendáriumait, a Lőcsei-féle kalendáriumokat idézi.
- A szántó-vető parasztembereknek való hasznos tudományok vannak belefoglalva. Tehát, van egy kicsi, hogyan szántsunk, vessünk, arassunk, boronáljunk, mikor, mit ültessünk, mit tudjon a méhész, vagy éppen a kertész hogyan gazdálkodjon a maga területén.
A kalendáriumot szerkesztői a lehető legszélesebb körnek szánták. A hosszú téli estékre az egész család számára próbáltak tartalmas olvasmányokat összeválogatni. Ugyanakkor, a szerkesztők reményei szerint a kalendárium saját bejegyzésekre szánt lapjai is megtelnek év végére, emlékeztetőül, és kordokumentumként szolgálva majd, mit is tartott feljegyzésre méltónak a székely gazda 2010-ben.
